Kispapa

Társasági élet szempontjából eddig a gyereknevelés egy őrült nagy fiaskó. Bulikba nem megyünk, sőt, már nem is nagyon hívnak, és kivételesen nem azért, mert nem tudok viselkedni. Ez a hétvége azonban más lett volna. Két helyre is meghívásunk volt, és úgy döntöttünk, hogy mindkettőre elmegyünk, öntsétek rám a tekilát, de aztán egészen más dolgok sültek ki belőle.

Amikor délután utoljára beszéltem Szőkével, még minden rendben volt, amikor viszont hazaértem már indulásra készen vártak a gyerekkel. Cilike szeme hirtelen bedagadt, az arca kiütéses lett, irány az orvosi rendelő. Életünkben először.

Cilike annyira nem szereti a vendégeket. Vagy azt nem szereti, hogy mi nem vele foglalkozunk, miközben mások igen, vagy valójában mi nem tudjuk még, hogyan kéne viselkednünk ilyen helyzetben, hogy az a gyereknek, a vendégnek, meg nekünk is jó legyen. Én legalábbis biztosan nem tudom.

Régen teljesen hidegen hagyott, ha azt olvastam az újságban, hogy meghalt egy kisgyerek. Ha valami durva dolog történt arra azért felkaptam a fejem, de mint amikor egy filmben történik egy nagy csattanás, tudtam, hogy ez messze történt az én valóságomtól, nem is érdekelt különösebben. De azóta, hogy Szőke terhes lett, egyáltalán nem bírom elviselni a gyerekekről szóló rész híreket. Főleg, ha olyanokat írnak, hogy mondjuk a gyerek kiterített teste feküdt a betonon. Azt azonnal elképzelem, még hányingerem is lesz.

Két napig nem dolgoztam, és ezt most már kell állapítani, fel tudja rúgni a család ritmusát, ha hirtelen megjelenek otthon. Elcsúszik, hogy kinek, mit kéne csinálnia, én ha passzívan is, de követelem, hogy a gyerekkel lehessek, közben olyan dolgokat is meg kell tennem, amiket a saját pihenésemre károsnak ítélek meg. Levinni a szemetet, vásárolni, főzni, rendet rakni, szóval rengeteg olyan kis nyalánkságot, ami alaphelyzetben nem zavar, csak eddig a tévé elé ültem le utána, most meg a gyerekkel kéne kezdenem valamit. Pihenni meg ki fog?