Kispapa

Mindenki örülhet, vége az aljas hétköznapoknak, újra iszom, mint egy igazi férfi, és csak remélem, hogy a gyerek az ágyában ébred, ahogy azt is, hogy én is ott fogok. Harmincadik születésnapra megyünk Szőkével, ebben az országban már mindenki vénül, de előtte még elrendezzük Cilike sorsát. Nyolckor lefektetjük aludni, amíg napközben nyafog, hogy nem akar, addig esténként már gombnyomásra alszik. Nyolctól tízig Szőke2 vigyáz rá, aztán a Nagyi.

Cilike nagy franc lesz, de már nagy franc most is, és ettől az egész család, főleg én nagyon boldogok vagyunk. A csecsemő is nyilván nagy öröm, de amikor már babásodnak, és vannak gyerekszerű reakciói, az már egy férfinak is jelent valamit. Mert attól nem tudok nagyon felpörögni, hogy cukin ül a rezgős székében, és tömi a szájába az öklét. Elsőre jópofa volt, másodikra is, tizenhatodikra már erőt kell vennem magamon, hogy odanézzek, és csak azért teszem meg, hogy ne mondhassa senki, hogy húsz percet kell foglalkoznom a babával, mégsem megy. Na, nem mintha mondanának ilyet, legfeljebb gondolják, ilyen nálunk a dinamika.

Cilike egyre hangosabb, és követelőzöbb, ha akar valamit. Nem biztos, hogy újra az jönne ki, hogy ő márpedig kisangyal, vagy mintababa, ha újra megcsinálnánk a nagysikerű tesztet, de megértem, hogy sír, amikor álmos, én pedig csörgőket dugok az orra alá. Ilyen hülyék szerencsére ritkán vagyunk, de a gyerek értelme nyiladozik, és nem lehet mindig betömni a száját anyatejjel. Cserébe időnként már értem, hogy mit akar tőlem.