Kispapa

Szoros, szaros, testet és lelket áthatóan szoros volt a kapocs a gyerek és köztünk a héten. Az előző hétvégén már kezdte a lázasodást, és meg is állapodtunk abban, hogy hétfőn akkor elmegy orvoshoz, és miután én hétfőn este hazaértem, már nem csak a gyerek, hanem Szőke is beteg volt, a szemem előtt pedig megjelent egy igavonó állat képe (ez volnék én, A Szegény Ember), aki csak szánt, szervez és végrehajt. Ráadásul a Nagyi is velünk volt a héten, mert vissza kellett mennie kontrollra a kórházba, viszont az ő szeme előtt is meg szokott jelenni az igavonó állat képe ilyen helyzetben, úgyhogy együtt fújtattunk a hét első felében, amíg a Szőke lábadozott, ő a kanapén fekve szórakoztatta a gyereket, amíg én a lakás és Budapest különböző pontjain valósítottam meg valamit.

Közben a család már nem csak a Dévény Anna-módszerben hisz, hanem egy kiegészítő foglalkozást is talált Cilikének. Van közöttünk egy orvos, aki hallott egy rádióműsort, amelyik első meghallgatás után nem a Cilike problémájáról szól, de miután aludtunk rá egyet, meg kellett állapítsuk, hogy egy kicsit mégis. Nem magyar módszer, hanem amerikai vagy kanadai, nem is tudom, és a lényege, hogy kuruzslásnak tűnik, de nem az, csak ismeretlen. Haladó. A magyar egészségügyben nem elterjedt. A magyar egészségügy azt a tanácsot adta, hogy repülőzzek vele a lakásban, és majd lesz valahogy.

Lesz egy kisebb változás a blogon, eddig mindig egy hónappal hátrébb voltunk, mint a valóság, de a 2+1 hetes szünetecske ráébresztett arra, hogyha nem akarok újabb szüneteket, akkor változtatnom kell. Ha én nem szórakozom, nem szórakozik senki, ezért a következő posztok egy levéltáros alaposságával még gyorsan összefoglalják, mi volt, aztán visszavonhatatlanul megérkezünk a jelenbe. Vagy ahova gondolom.

Majdnem két hét telt el az előző poszt óta, és ebben a két hétben két dologra jöttem rá. Az egyik, hogy soha nem fogom tudni abbahagyni ezt, vagy legalábbis addig nem, amíg megkérdezik tőlem, hogy miért nincs poszt, kvázi idegenek is, én pedig azt érzem, hogy szégyellem magam. Belül hebegek, de szóban már magabiztos alázattal védem az önrendelkezési jogomat, hogy most nincs, de mindjárt lesz. A másik dolog, amire rájöttem pedig az, hogy ezt a gyerek egyszer el fogja olvasni, és legalább megtudja, hogy milyen volt kicsinek. Meg hogy én milyen voltam, amikor ő kicsi volt. (Egyébként nem akartam egy percre sem abbahagyni ezt az egészet csak egyszer kihagytam egy posztot, és mire észhez tértem, eltelt majdnem két hét. Tanulság: ne állj meg.)

Vigyázz magadra, de főleg a gyerekre, ez volt a mottója az első Cilikével töltött napomnak, ha nem hallottam ötször, akkor egyszer sem. Mondta a Nagyi, mondta Szőke, és mondtam én is magamnak, na, nem mintha olyan rohadt bonyolult dolog volna. Már voltam vele egyedül, pont azért, hogy ez már ne legyen gond, amikor beállít az élet a kezdőbe, úgyhogy ez a nap is csak olyan volt, mint a többi. Majdnem olyan.