Kispapa

Ha pár napig nem figyelek oda, meg szoktam lepődni, mennyit változott a baba. Olyan, hogy két hétig ne figyeljek rá még nem fordult elő, ezért nem tudom, milyen érzés lehet, de a Nagyi két hétig nem volt nálunk, és azt mondta, hogy Cilike akkora lett, mint egy elefánt, amióta nem látta. Egyébként is elég nagy baba, ha megyünk vele az orvosi rendelőbe, és mellétesszük a korosztályát, mindenki csak nézni szokott. A többi szülő azért, hogy eddig azt hitték, milyen jól fejlődik a Vilmoska, mi meg azért, mert tényleg hatalmas a gyerek, és bizonygatjuk, hogy csak anyatejet kap, még mélyebbre taszítva a tápszeres babák szüleit.

Cilike egyre hangosabb, és követelőzöbb, ha akar valamit. Nem biztos, hogy újra az jönne ki, hogy ő márpedig kisangyal, vagy mintababa, ha újra megcsinálnánk a nagysikerű tesztet, de megértem, hogy sír, amikor álmos, én pedig csörgőket dugok az orra alá. Ilyen hülyék szerencsére ritkán vagyunk, de a gyerek értelme nyiladozik, és nem lehet mindig betömni a száját anyatejjel. Cserébe időnként már értem, hogy mit akar tőlem.

Cilike első karácsonya lehetett volna egy gügyögéssel, bűvöléssel, cukiskodással teli három nap, de melegfront volt, amely minden kisgyerekes szülő legnagyobb ellensége a hidegfront mellett. Az egész úgy kezdődött, hogy Cilike 24-én reggel ötkor felébredt, hogy utána nyűgösködve teljen a nap estig. Mire a vendégek megjöttek a baba már bekerült az üvöltés spiráljába.

Átjöttek a vendégek, Cilike pedig befűzte a minden fiatal pár vállaljon gyereket, lehetőleg kettőt oktatófilmet. Mosolygott, szép volt, a kanapén beszélgettünk, ő pedig hason fekve aludt közöttünk. Aztán a gyereklátogatás után, amikor egy pillanatra nem volt semmi alatta, összecsupizta a pelenkázót. De még itt is nevetett hozzá.