Kispapa

Cilike csinálta a gyakorlatokat, és fejlődött is, de olyan típusok vagyunk, akik szeretik elintézni a dolgaikat. Már a neurológustól is azt kérdeztem, hogy szüksége van-e a babának gyógytornára, de úgy nézett rám, mintha kivertem volna a pap kezéből a misebort, ezért saját magunknak kellett intézkednünk.

Kínszenvedés minden gyakorlat a gyerekkel. Már a lebegőülés gondolatától sírni kezd, a másik gyakorlatot, amikor felhúzom ülőhelyzetbe, majd a kezét lefelé nyomom, pedig elszabotálja. Ül szomorúan, de a feje meg sem mozdul, csak utál minket. És kicsit félelmetes az a lehetőség, hogy tényleg valami komoly baja van, ezért nem tágítunk a gyakorlatoktól akárhogy is sír, és a harmadik napon el is jön az áttörés. Mosolyogva tartja a fejét.

Nem szoktam megkérdőjelezni, amit egy orvos mond. Nehéz az egyetem, hosszúak az inasévek, és bármennyire is lelassítja a gondolatok szabad áramlását a rájuk kényszerített adminisztráció, kezelt már vagy ezer gyereket. Ha két napig nem alszik előtte, és minden babához jár egy hatoldalas nyomtatvány, amit ki kell tölteni, akkor is valószínűleg jó irányba kezd el tapogatózni. Éppen ezért lepett meg, hogy a mi dokink ennyire mellélőtt, és az még meglepőbb volt, hogy személyesen nem közölte a gyanúját. Lehet, hogy virágnyelven körülírta, de az biztos, hogy a hipotóniáról, vagy vele született izom-rendellenességről nem beszélt.

Már egy ideje éreztük, hogy nem stimmel valami azzal, ahogy Cilike a fejét tartja. Pár hete már, hogy egyáltalán nem emelte meg hasazás közben, igaz, nem is nagyon erőltettük, így már vártuk, hogy találkozzunk az orvossal, mondja meg ő, mi ez az egész. Az utolsó egy hétben már úgy voltunk vele, hogy emiatt nem visszük el külön, mert nincs nagy baj vele, jönni fog az emlékeztető oltás, és akkor majd beszélünk a doktornővel. Igazunk is volt, meg nem is, mert nagy baj tényleg nincs, de ha egy hónappal hamarabb kezdtünk volna el ezzel foglalkozni, egy hónappal hamarabb is végeznénk.