Kispapa

Szerencsénk volt a szülésnél a kórházzal, aztán szerencsénk volt a gyerekorvossal, és eddig nem kellett vinnünk sehova Cilikét. Most viszont a neurológus, akinek az ajtaja közvetlenül a gyerekorvosé mellett van, azt akarta, hogy kizárjuk a nem is tudom milyen izombetegséget, ezért beutalt minket egy patinás budapesti intézménybe, ahol annyira mellbevert a valóság, hogy még most is szédelgek. Sose legyen beteg senki.

Az asztalon narancs, szőlő, banán, még egy kis narancs, citromos üdítő, narancslé, még vagy kétféle üdítő, ropi, csoki, rágcsálnivaló, fasírt, a többire már nem emlékszem - ezekkel leptek meg minket a gyerek születését követő 48 órán belül. Ehhez jött a kórház által biztosított napi háromszori étkezés mindkettőnknek, ez olyan is volt amilyennek hangzik, de az egész bentlétünk még így is egy kétcsillagos wellness-pihenésnek tűnik.

Hajnalban meghozták a gyereket, este hatkor leadtuk a csecsemősnővérnek, és a nap egész könnyedén telt volna, ha a telefonom reggel el nem kezd csörögni. Mindenki kedvesen érdeklődött, helyenként tukmálta magát, én pedig nem győztem beosztani az időrendet. Főleg az elején, mert Szőke még nem tudott járni a műtét után.

Hat óra előtt kevéssel hallottam meg a nővérkét és a nyomában járó gyereksírást. Kis kocsikon tolták ki a gyerekeket a szüleikhez, a mienk volt az utolsó szoba, ezért hozzánk mindig utoljára ért el a kisbaba. Már vagy húsz perce ébren voltam, félelemmel és izgatottsággal telve vártam, hogy meghozzák Cilikét. Kinyílt az ajtó, és mi Szőkével azonnal felültünk az ágyban, de a gyerek még aludt.